2019. február 5., kedd

Gondolatok a színházról #5 - A baba, avagy a mesterséges intelligencia ébredése

Izgalmasnak ígérkező darabot láttam tegnap a Karinthy színházban, amely azonban nem azt adta, amit vártam tőle. A baba című darab - bár játéknak ígérte magát - komoly problémákat vetett fel, nevetni a legritkább esetben lehetett rajta. Az előzetes leírás alapján arra számítottam, hogy a mesterséges intelligencia öntudatra ébredéséről lesz szó, ami végeredményben benne is volt a darabban, de közel sem olyan hangsúlyos módon, ahogy azt előzetesen elképzeltem. Egy frusztrált, a valódi nőkből kiábrándult férfi monológjaként jellemezhetnénk a darabot, melyben minden frusztrálságát az ő személyes használatára kiutalt babára zúdítja rá. A mesterséges intelligencia pedig tanul...
Lássuk az alapszituációt: van egy férfi, akit többéves együttélés után hagyott el a barátnője, élete szerelme, mert ő nem akart családot, gyerekeket, az imádott Maria pedig erre vágyott leginkább. A kapcsolatban is meg akarta őrizni az önállóságát, sőt azt sem túlzás állítani, hogy férfiúi felsőbbrendűségét szerette volna érvényre juttatni. Tudta azonban, hogy mi a helyes, hogyan is kellene egy párkapcsolatnak kinéznie, de sokkal kényelmesebb volt a saját világába bezárkózni és elüldözni azt a nőt, aki viszont szeretett volna tenni ezért a kapcsolatért, egy közös jövőért.
Ebbe, az idillinek kevéssé mondható szituációba csöppen bele Stella, a mesterséges intelligenciával bíró, emberszabású robotlány, akit arra programoztak, hogy befogadója parancsait teljesítse. A parancs jelen esetben szexuális szolgáltatásokra vonatkozik, valamint háziasszonyi teendőkre. A célzás egyértelmű: nőre azért van szüksége, hogy különféle fizikai szükségleteit kielégítse, mellőzve a kellemetlen beszélgetéseket és azokat a szituációkat, amelyekben kényelmetlenül érezné magát. (Persze nagyon fura egy olyan társadalom, amelyik azért készít hasonló babákat, hogy kiszűrje azt életből, ami igazán emberivé teszi, vagyis egy nagyon steril, érzelemmentes jövő képét villantja fel és számomra nagyon ijesztő.)
A baba azonban tanul, hiszen ez a mesterséges intelligencia lényege, és elkezd kellemetlen kérdéseket feltenni, ami egyre elmélyíti Markó nők iránti ellenszenvét, sőt lassan gyűlöletté fokozza azt. Mindenért a nő a hibás, ha az ő kényelmét valami megzavarja. A babát arra programozták, hogy mindenben a befogadója szolgálatára legyen, ismerje minden rezdülését, vagyis teljesen rá kell hangolódnia, át kell venni a gondolatait, érzéseit. A belső kételkedések így Stella révén kapnak hangot, ami aztán folyamatos veszekedésekhez vezet, majd pedig a hat hónapos próbaidőszak után szakításhoz. Markó végül visszatér Mariához, Stellának az öntudatra ébredése végzetes következményekkel jár.
Gondolkodtam azon is, hogy a történet végül ember és gép szerelmi kapcsolatává alakul át, amely egyre gyakrabban foglalkoztat írókat, filmeseket is. A mesterséges intelligencia meddig gép? Ha önálló gondolata van, lehet-e már embernek nevezni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege vetődhet fel a téma kapcsán, de A baba még csak a kérdésfeltevések szintjén sem akar ebbe belemenni, csak a felszínt karcolgatja. A színlap játékként definiálja a darabot, őszintén szólva sok játékot nem találtam benne. Inkább szomorú volt és látszatmegoldásokkal terhes. A színészek teljesítménye felemás: Szabó P. Szilvesztert kissé ripacsnak éreztem a főszerepben, Földes Eszter, mint baba viszont parádésan alakított. Nem volt rossz darab a Baba, de ez egy jóval konfliktusosabb téma, ami sokkal mélyebb kifejtést is megérne.

2019. január 18., péntek

In memoriam Olajos Terézia

Gyakran ébredtem arra, hogy szarukeretes szemüvege hatalmas lámpabúráján koppant, mikor oly lelkesen magyarázta éppen Homérosz világának csodáit, vagy a nagy görög drámaírók "tengerikígyó-szerű" mondatait, vagy éppen a bizánci történetírók finom célzásait. A szférák zenéje - csak így hívtuk ezt a csengő hangot. Olajos Terézia Tanárnő mindig olyan lelkesen magyarázott, hogy utólag is szégyellem magam, ha néha-néha az elbóbiskolás útjára léptem.
Most pedig a Tanárnő szenderült el, immáron végleg. Lassan egy hete, hogy elment, de még mindig nehéz elhinnem, hogy ő már nem oktatja tovább a görög nyelv szépségeire az újabb és újabb hallgatókat. Nemrég még ott ültünk bent a tanári szobájában a csipketerítővel letakart asztalka mellett és figyeltük, hogyan magyaráz, ismerteti a darab szüzséjét (annyira szerette használni ezt a szót, mindig kuncongtunk magunkban, ha meghallottuk), vagy az adott mondat fordítását próbáljuk összerakni előbb nyelvtanilag a leghelyesebb módon, aztán magyarul is (vagyis helyesen és magyarosan) végül pedig a szépirodalmi fordítás következett, amihez mindig elővette a műfordítást, hogy inspirációt merítsen. Már tíz év is eltelt, hogy utoljára ültem ebben a tanári szobában, mégis oly elevenek ezek az emlékek, mintha csak tegnap lett volna.
Szerettem az óráira járni, legfőképpen akkor, mikor a teljes görögös évfolyam, a három jó barát együtt volt, a Tanárnő is ezt élvezte igazán, mert mindannyian értelmes hozzászólásokkal gombolyítottuk tovább az óra fonalát, és rajta is láttuk, hogy mennyire büszke a kis csapatra.
Gyakran mintha csak magának mondta volna a tananyagot, mintha önmagát szórakoztatta volna azokkal a gyönyörű mondatokkal, amelyeket együtt olvastunk, de ez így volt jó, mert láttuk rajta, hogy mindaz, amit csinál, azt nagyon-nagyon szereti és ezzel jó példát mutatott számunkra.
Nélküle ma nem mondhatnám magam ógörög szakos bölcsésznek sem. A folyosón ülve épp azon morfondíroztam, hogy ott hagyom a szakot, mert semmi értelmét nem láttam, úgy éreztem, hogy túl sok energiát fektetek bele feleslegesen. A Tanárnő éppen akkor jött be az egyetemre, szóba elegyedtünk, mikor megemlítettem neki a szak elhagyására vonatkozó gondolataimat. Azt hittem, hogy megértő lesz és támogat majd az elhatározásomban, ám Ő mégis az ellenkezőjéről győzött meg. Ezért nem lehetek neki eléggé hálás. Köszönöm Tanárnő!
Hogyha Rá gondolok, eszembe jutnak az Iliász-szövegolvasások, a gyorslábú Akhilleuszról szóló részletek. Ez a szép epitethon ornans, egy görögös accusativusszal szerkesztve mindig elbűvölte. Hiszen Ő is ilyen volt: gyorslábú, apró cipellői ütemes gyorsasággal kopogtak azon a bizonyos harmadik emeleti folyosón. Már messziről tudtuk, hogy érkezik, legalább három táskával felpakolva.
De mindez már sajnos elmúlt, emlékezetünk őrzi ezeket a szép pillanatokat, benne megőrizve a Tanárnő kedves személyiségét, segítőkészségét, ember- és tudományszeretetét, hogy továbbvigyük azt az alázatot, amivel Ő viszonyult a szeretett tudományához.
Nyugodjék békében Kedves Tanárnő!

2018. december 18., kedd

Háborgó tenger - Styx, ahogy én láttam

Vannak olyan helyzetek az ember életében, amikor egyszerűen nem lehet helyesen dönteni. A Styx című német film ennek egy új, megrázó bizonyítéka, ahol a szabálykövetés szembekerül a humanizmus parancsával. A menekültkérdésről azt hiszem, hogy nem lehet ennél egyszerűbben fogalmazni, ahogy azt a film teszi. Kérdések sora vetődik fel bennem is, miután láttam, és nem tudom, hogy mi rá a válasz, mi rá a helyes válasz?
Rieke egy jól szituált középkorú nő, aki egy jachton indul el Gibraltárról az Ascension-szigetre vakációzni. Felkészült, precízen követi útitervét, még a nagy éjszakai vihar sem szegi kedvét, kitartóan kormányozza jó irányba a hajóját. Érdekes volt nézni, ahogy könnyednek tűnő mozdulatokkal csavarta a kötelet vagy épp ahogy a vitorlát húzta fel. A címszereplőt játszó Susanne Wolf maga is gyakorlott vitorlázó, így a mozdulatai teljességgel hitelesek.
A csendes ringatózásból az zökkenti ki Riekét és a nézőt is, hogy a vihar utáni reggelen egy menekültekkel teli halászhajó mellett találja magát, amelyik kevéssé szerencsésen vészelte át a vihart és léket kapott. Rieke rögtön hívja a partiőrséget, követve a szabályokat, bejelentve a menekületeket szállító hajó kezdődő tragédiáját. Ha minden flottul működne, itt véget is érhetne a film: a partiőrség nagy erőkkel kivonul, a halászhajóról átveszi a menekülteket majd biztonságba helyezi őket a parton.
De nem ez történik. A menekültek esnek be a vízbe, vagy beugrálnak, menekülési utat keresve, egyikük végül Rieke hajójának közelébe sodródik, aki nem tehet mást, mint kimenti. Látjuk, hogy vívódik magában, hiszen a partiőrség megtiltotta a beavatkozást. És ez a legnehezebb. Látja, hogy emberek életveszélyben vannak, segíteni kellene rajtuk, de nem tehet semmit. Az ő hajója kicsi, nem férnek rá azok az emberek, akiket meg kellene menteni.

Kép forrása: fif-85.com
A kamasz Kingsley megmentése bátor tett, ami bizony egy lavinát indíthat el. Ha egyet megment többet is meg kellene. Sőt: a halászhajón szenvedők látják a mentést és ez felbátorítja őket, hogy van esély a menekülésre. És ez a nagy dilemma. Hivatalos segítség nincs, egyedül nem bírná. Kéri a nem messze álló nagy hajó segítségét, aki korábban már barátságosan figyelmeztette az időjárási veszélyekre. Ám ő se segít. Fél, hogy az állásával játszana, ha segítene. Megvan benne a segítés vágya, de nagyobb a félelem, hogy ezzel megszűnik a munkája. Nem tudjuk őt elítélni ezért, Rieke sem teszi.
Kingsley jelenléte a hajón csak még jobban bonyolítja a helyzetet. Rokonai vannak a halászhajón, így őt nem érdekli más, minthogy őket megmentse, ezzel folyamatosan konfliktust generál saját maga és Rieke között. Odáig fajulnak a dolgok, hogy a végén mindketten megmentésre szorulnak.
A film kapcsán persze lehetne beszélni a csodálatos fényképezésről, hiszen az óceán valóban egyszerre csodálatos és ijesztő, de lehetne a színészek nagyszerű játékáról is szót ejteni, de bennem az maradt meg, hogy nagyon nyomasztott és nyomaszt a mai napig is. Folyamatosan ott motoszkál a kérdés: mit kellett volna tenni? mit lehetett volna tenni? A helyzet lehetetlensége a legzavaróbb, hogy nem tudok egyértelmű megoldást. Abban azonban reménykedem, hogy a film képes valamiféle párbeszéd elindítására. És ez már nagy lépés.

2018. május 13., vasárnap

A túlélés ösztöne - Cormac McCarthy: Az út

Lassan fogynak a könyvek a régi könyves kihívásból, amit annak idején teljesíteni nem sikerült, de azóta is folyamatosan olvasok, ami talán nagyobb siker. Még ezen a listán, mint egy Pulitzer-díjas alkotás, szerepelt Cormac McCarthy Az út című regénye. Már nem emlékszem, hogy miért éppen ezt a könyvet választottam erre a kategóriára, hiszen a leírások alapján sem egy életvidám könyv. Ezt a kötet elolvasása után is így gondolom.
Egy posztapokaliptikus világban járunk, apát és fiát követjük, hogyan menekülnek, hogyan próbálnak életben maradni, túlélni. Nem tudjuk, hogy mi történt a világgal, mintha olyan pusztító tűzvihar söpört volna végig a Földön, ami után nem sarjadhat élet. A környezeti leírásoknál folyamatosan az motoszkált a fejemben, hogyha nem nőnek újra a fák, nem hajtanak ki a növények akkor hogy lesz itt túlélés? Van-e így bármilyen értelme a túlélésnek? Van-e remény arra, hogy a Földgolyó egy eldugott zugában fennmaradtak az élethez méltó körülmények? Nem éreztem, hogy bármilyen jó történhet még abban a világban.
Ahogy apa és fia mennek az úton, szinte velük együtt vártam, hogy az úti céljuknál találjanak valami jót, valami szépet. Talán azért is, mert az apa folyamatosan azt súlykolta, hogy minden jó lesz, minden rendben lesz. És én is elhittem, el kellett, hogy higgyem. Ha nem hiszem, akkor pusztító tűzvihar nélkül is elérkezett az a világ. Micsoda óriási lelkierő kell ahhoz, hogy egy gyermeket még a legborzasztóbb, legfélelmetesebb körülmények között is arra ösztökéljük, hogy igenis jó lesz minden, hogy ki kell tartani. Tudva mindazt, hogy nincs már remény, hogy a betegség hamarosan leterít és a gyermek egyedül marad. De a hitet, a reményt és a szeretetet át kell adni neki.
Kicsit azért fura apa és fia kapcsolata. A szeretet szorosra fűzi, de mindvégig éreztem, hogy valami láthatatlan erő elválasztja őket. A veszedelem azonban mindig szorosabbra fűzi a szálakat. Vagy éppen meglazítja, ha az apa valami komoly veszedelembe sodorja őket, amiből csak szerencsével szabadulhatnak. A gyermek világa másabb, valószínűleg egy fantáziadúsabb, színesebb világ, ami csak a fejében létezik, az álmain keresztül, ahová senkit nem enged. Apja hiába kérleli, hogy meséljen, mondja el az álmait, a gyermek mindig megtagadja a kérést. Ez a bezárkózás talán azért van, mert tudja, hogy az apja meg fog halni. Aztán kiderül az is, hogy a fiú még hisz, az apja már nem, de buzdítja a fiát, hogy higgyen és ebben számomra nagyon szimpatikus.
Van egy olyan vetülete is a könyvnek, amelyet nehezen dolgozok fel, nehezen fogadok el: vannak nagyon-nagyon rossz emberek, itt konkrétan kannibálokká váltak és vadásznak azon társaikra, akik ezt nem hajlandóak megtenni. Nem tudhatom persze, hogy ezek a körülmények hogyan hatnak az emberre, az életben maradás mindent felülíró ösztöne hajtja őket vajon? És ezért a legnagyobb szörnyűségekre is képesek? Egy ilyen világban minden emberi morál megszűnőben van, hogy ösztöneink vegyék át az irányítást és állatias viselkedésre kényszerítsenek bennünket.
Ha jól belegondolunk ez egy rettenetes jövőképet fest elénk: a civilizációs fejlődés iránya visszafordul, nem az együttélés nagyszerűsége felett járunk örömtáncot, hanem a puszta "élés" lesz a jelszó. Érdekes, hogy ez az együtt most mennyire hangsúlyosnak tűnik nekem, pedig maga a regény ezt külön nem is hangsúlyozza.
Számomra az volt a könyv legnagyobb erőssége, hogy még erősebben sarkallt arra, hogy bízzak és reménykedjek, hogy pozitív attitűddel szemléljem a jövendőt. Fontos, hogy mindig legyenek emberek, akik hordozzák a fényt, akik megőrzik azokat a tulajdonságokat, amelyek emberré teszik az embert.

2018. február 25., vasárnap

Feltárulnak a titkok - Szabó Magda: Az ajtó

Szabó Magda állandóan átver engem, művei sosem azt adják, amire számítok. Mindig várom a nagy katarzist, a felszabadító és megkönnyítő élményt, ám cserébe még nagyobb súlyokat tesz az ember vállára. Az ajtó című regény is ragyogó példája ennek, hogy nincsen katarzis, csak konfliktusok és kiengesztelődések sírig tartó sorozata, a végső lezárás felszabadító aktusa nélkül. Már a Freskónál is hiányoltam a regény végéről a nagyjelenetet, ami nem oldja meg a konfliktust, de oldja a feszültséget és reményt ad a későbbi megbékélésre.
Szeredás Emerenc és az írónő találkozásának, összebarátkozásának nagyívű története Az ajtó, veszekedések és kibékülések folytonos sorozata, melynek végén ott marad az árulás bűntudata, amellyel az írónőnek együtt kell élnie, fel kell dolgoznia. De anya-lánya kapcsolatként is értelmezhetjük kettejük viszonyát: az írónő elhunyt édesanyját látja (még inkább: látni szeretné) az öreg házvezetőnőben, míg Emerenc számára a meg nem született lányát jelenti az írónő. Az írónő vágya a közelebbi kapcsolatra, mélyebb barátságra, ahol a lelkek valóban összeérnek, Emerencnél nem talál visszhangra. Az öregasszony a ráció szilárd talaján áll, mindent a praktikum határoz meg, ahol apró gesztusok erejéig az érzelmek is jelen vannak, de semmi több. Ez a praktikumon és ráción alapuló élet a legmélyebb humánumot rejti magában, az emberszeretetnek olyan fokát, melyre - azt hiszem - nagyon kevesen tudunk eljutni. Emerenc rejtegette azt, aki elrejtésre szorult, megmentette a pusztulás szélén állókat, mi ez, ha nem a legnagyobb jóság?
Mindez mégsem derülhet ki, mert Emerenc, a kemény és dolgos Emerenc képébe ez nem fér bele. A gyengeség és gyengédség olyan fogalmak, amelyek számára csak a négy fal között léteznek, az ajtó mögött, ahová más embernek nincs belátása. És ebben áll a nagy konfliktus: a külvilág nem szerezhet tudomást erről az isten-közeli énjéről. Lelki sérülései tették őt olyanná, amilyennek látjuk: keménnyé, de mégis emberivé, de nem veszett ki belőle a szeretet sem, ezt látjuk, ahogy az írónővel formálódik a barátságából. 
Az írónőt viszont épp az teszi hivatása mesterévé, hogy a lélek kiváló ismerője, emberi kapcsolatok értő szemlélője. Emerenccel való kapcsolatában viszont pont ezek az ismeretei mondanak csődöt, nehezen tud közeledni hozzá. A barátság csak lassan alakul, formálódik, olykor hatalmas viták jelzik a közeledést. A legvégső ajtó szimbolizálja a bizalmat, aki ezen beléphet - és ez csak az írónő privilégiuma - Emerenc lelkéhez teljes hozzáférést kaphat. 
Éppen ezért olyan óriási az a lelki konfliktus, amiben a mű eléri a tetőfokát, mert a humánum és egy nagyon közeli barátság kerül konfliktusba. Emerenc, mintha anyja helyett anyja volna az írónőnek, ami miatt lehetetlen, hogy nagy betegsége idején ne a segítés emberi és isteni parancsának engedelmeskedjen ahelyett, hogy a bizalom bástyáját védené. Emerencnek szilárd büszkesége, a képessége, hogy mindenen felül tud emelkedni, sokkal fontosabb, mint az élete. Megrogyott büszkeségével már az életének sincs értelme tovább. Az írónő meg ott marad kétségek és állandó lelkifurdalások között, mert azzal, hogy megmentette Emerencet, egyúttal halálra is ítélte. Ezek a kétségek ólomsúllyal nehezednek az írónő és az olvasó vállára is, hogy élet és halál küszöbén mi az, ami igazán fontos, és ki az, aki igazán fontos, a te, vagy az én?
Van a regénynek egy másik olvasata is szerintem, vagyis az, hogy Emerenc jeleníti meg Szabó Magdának az írásba, az írói munkába vetett hitének megrendüléseit, elbizonytalanodásait. Nagyon érdekesek azok a részletei a műnek, mikor az írónő és Emerenc a kultúráról, az írásról, művészetről beszélnek. Az öregasszony két lábbal a földön állva tagadja ezek fontosságát, számára ez csak szemfényvesztés, ettől nem lesz jobb senkinek, ezek nélkül is lehet teljes életet élni. Végül épp a regény léte a bizonyíték, hogy mennyire fontos a művészet, mert a regény nélkül most nem beszélnék ezekről a témákról.
Azt hiszem, hogy Szabó Magda még párszor át fog engem verni, mert sosem úgy vet véget a könyveinek, ahogyan én azt elképzelem. És ez jó, mert így tanulok.

2018. január 12., péntek

Megbízható úriember - Szobotka Tibor ma is aktuális regényéről

Szobotka Tiborról általában úgy szoktunk megemlékezni, hogy Szabó Magda férje és nem mint önálló, szuverén alkotó. Pedig ő is kiváló író volt, és - hogyha hihetünk Szabó Magda írásainak - kiváló ember is. Mindenképpen be akartam pótolni azt a hiányt, hogy nem olvastam még semmit Szobotka Tibortól, pedig egy könyve ott volt a polcon, de eddig semmi nem vitt rá, hogy elolvassam. Most azonban győzött a kíváncsiság, és a Megbízható úriembert kézbe vettem.
Meglepődve tapasztaltam, hogy ez bizony egy jó könyv, de piszkosul nehéz olvasmány, de úgy is mondhatnám, hogy megterhelő. Nincs is meg a történetmesélésnek az a könnyedsége, ami Szabó Magdának még a legnehezebben emészthető könyveit is jellemzi. Mert ennek a könyvnek talán nincs is igazi története. Röviden így lehetne összefoglalni: a főszereplő, Fred keresi a helyét a világban. Fred strici, csak és kizárólag a nőkhöz ért. Egy alvilági figura, akinek csak a pénz számít, semmi más. Az ő útját követjük Budapesttől London, Párizson, Zürichen át újra Budapestre. A valóságos utazás egy belső utazás is, próbálja megtalálni a helyét a világban, a társadalomban, mindezt 1939-ben, a világháború kitörésének előestéjén.
A fentieken kívül az is kiderül Fredről, hogy van egy jó oldala is, ami nem túl erős, amit igyekszik is elnyomni. Igazából a fő konfliktus is abból adódik, hogy képes-e megváltozni, képes-e mondjuk az emberiség sorsát a sajátja fölé helyezni, képes lesz-e túllátni saját egóján. Nem hiszem, hogy lelövöm vele a poént, de nem képes rá. Ettől igazán nihilista számomra a regény - és ezt már az első oldalak után megállapítottam - hogy egy strici, a megbízható úriember, sohasem lesz tisztességes ember, de nem lesz bűnöző sem, hanem tényleg megreked valahol a társadalom peremén. És ebben, azt hiszem, hogy ma is sokan hasonlítanak rá: munka nélkül akarnak az emberek gazdagok lenni, vagy legalább annak látszani. Ezért - és sok más fontos megjegyzés miatt is - nagyon modern ez a regény, mert olyan alapvető emberi tulajdonságokról beszél, ami ma is ugyanúgy kínozzák az emberiséget, mint a világháború előtt.
Fred élete az egoizmus diadala. Amikor nem számít, hogy hány nő megy tönkre miatta, hányan halnak meg miatta. Ő mindig csak és kizárólag önmagát sajnálja. És ebben nem nehéz meglátni a ma emberét. Talán vészjelzés kívánt lenni Szobotka Tibor regénye, de a benne felvetett problémák mára még súlyosabbá váltak, ezért tud aktuális lenni most is.
A regény fő kérdése tehát, hogy túl tudunk-e lépni saját egónkon, tudunk-e nagyobb távlatokban gondolkodni, tudunk és akarunk-e változni és tud-e ebben bárki segíteni? Fred mindenkitől a helyzetének a javulását várja, ami leginkább a pénz mennyiségében mutatkozik meg. De van olyan, aki valóban szeretne segíteni neki, akinek jobb értékrendje van. Ilyen Miss Higgins, vagy éppen Karola, akinek majdnem sikerül is a hatása alá vonnia, ám a szerencsétlen körülmények eltántorítják a segítségnyújtástól.
A legkiábrándítóbb mégis a regény vége: Fred képtelen a változásra, helyette a történelem kínálja a megoldást. A történelmi helyzet az, ami lehetőséget biztosít egy ilyen társadalmon kívüli egyénnek, hogy hasznossá tegye magát a társadalom, és legfőképpen a politikai-gazdasági elit számára.
Nagyon nehéz volt számomra ennek a könyvnek az olvasása, mert próbálok hinni az emberek jóságában, hogy képesek a változásra, hogy képesek arra, hogy kicsinyességeiken túllépve hasznára legyen embertársaiknak, és ne csak őket kihasználva lépjenek egyről a kettőre. Szobotka Tibor regénye ma is nagyon aktuális, ami nagyon szomorú, mert ha nem így lenne, az azt jelentené, hogy túl tudtunk lépni ezeken a problémákon.

2018. január 7., vasárnap

Mária Terézia

Nagy közép-európai összefogással film készült Mária Teréziáról, uralkodásának kezdeti nehézségeiről, vagyis egy nagyszerű karrier kezdetéről. Amióta először hallottam a filmről, nagyon kíváncsi lettem rá, mert épp azok a nemzetek vettek részt a film elkészítésében, amelyek történelmileg is érintettek: osztrákok, magyarok, csehek és szlovákok. Egy történelmi, kosztümös filmnél nagyok az elvárások, ám azt kell, hogy mondjam a Mária Terézia egészen jó kis film lett.
A film egy egészen rövid időszakot ölel át: a történet fonalát nem sokkal a Lotharingiai Ferenccel kötött házassága (1736) előtt veszi fel, majd magyar királlyá történt koronázásával (1741) zárul. Egy háborúkkal terhelt korszakot mutat be, amelyben a fiatal hercegnőnek előbb apjának kell bebizonyítania, hogy alkalmas a trónra, majd a Habsburg-ház alattvalóinak és szövetségeseinek kell bizonyítania rátermettségét, de helyt kell állnia anyaként és feleségként is, ki kell ismernie magát az udvari intrikákban is. Egyszóval rengeteg külső és belső nehézség közepette kell újra életet lehelni egy haldokló birodalomba. Érthető tehát, hogy a film készítői éppen ezt a nehézségekkel terhelt időszakot választották, hiszen ezen keresztül lehetett a legjobban bemutatni Mária Terézia nagyszerű uralkodóvá válását.
Úgy gondolom, hogy a filmnek sikerült ezt elérnie, és nagyon jól bemutatni, hogyan lesz egy szenvedélyes csitriből igazán jó uralkodó. A filmnek nem is elsősorban az a nagy erénye, hogy egy történelmileg teljesen hiteles alkotást hozzon létre, hanem az, hogy megmutassa a királynő mögött a szerelmes lányt és asszonyt, feleséget és anyát, aki sokféle belső konfliktussal is küzd. De ezekben a képekben is felsejlik a későbbi bölcs királynő képe, amire történelemkönyveinkből mindannyian emlékezhetünk. 
Forrás: http://volksgruppen.orf.at
De elsősorban nem csak abban remek a film, hogy Mária Terézia jellemfejlődését bemutatja, hanem a környezet, amiben ez a fejlődés lezajlik. Az udvari intrikák, a protokoll vagy éppen a haditanácsok és a nagy lakomák bemutatása az, amiben szerintem ez a film óriásit nyújt. Nagyon tetszik, ahogy a film a királyi udvar életét bemutatja, egyrészt azért, mert jómagam is hasonlóan képzelem el, másrészt pedig nem egydimenziós szereplőket mutat, mindenkinek megvan az aprócska szerepe a nagy egészben.
Azért nem szabad elhallgatni a film hiányosságait sem. A párbeszédek néhol nagyon suták, vagy szimplán nagyon kevés, egyes konfliktusokat kibontatlanul hagy. Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc között állandó feszültségforrás, hogy Ferenc "csak" férj és apa, de az uralkodáshoz semmi köze nem lehet. Ez érthető frusztráció. Lehet, hogy történelmileg nem hiteles, de filmes szempontból egy-két vitajelenetet el tudtam volna ebből képzelni nem csak néhány frusztrált, odavetett mondatot. De Mária Terézia néha túlságosan is érzelemmentesnek mutatkozik, mikor férje megcsalja. Aztán van egy kihagyott ziccer is, ami kihasználatlanul maradt. Mégpedig az Életünket és vérünket!-jelenet, amikor a magyar nemesség felajánlja a segítségét és a koronát Mária Teréziának. Szép volt maga a jelenet, de kicsit összecsapottnak éreztem, és nem volt meg benne az az érzelmi töltet, ami a jelenetben benne lehetett volna. A koronázás utána viszont szépen megkomponált.
Ami viszont a film technikai részét illeti, az nagyszerűre sikerült. A zene véleményem szerint telitalálat, nagyon jól megteremti a hangulatot. A fényképezés úgyszintén remekre sikerült, az egész rendezés profi munka. Bár az előbb sutának bélyegeztem a párbeszédeket, azt azért meg kell jegyezni, hogy van néhány nagyon parádés, igazán vicces mondat is.
Meg kell említeni azt is, hogy a színészek mennyire profin végezték a munkájukat, de a castingolásért is jár a piros pont. Marie-Luise Stockinger nagyszerűt alakít a címszerepben, de kollégái is felnőttek a feladathoz. A számomra eddig ismeretlen Adorjáni Bálint egyszerre vicces és komoly Eszterházy Pálként van jelen, de Rátóti Zoltán porosz követe is szép alakítás. Karl Markovics, mint Savoyai Jenő nyújtotta a film legviccesebb alakítását, a legjobb jelenetek az ő nevéhez fűződnek,
Összességében azt mondhatom el a filmről, hogy egy nagyon szépre sikerült alkotás, amely úgy is megállja a helyét, hogy nem ismerjük a történetet teljes mélységében. A készítők valami nagy dologra vállalkoztak, ami a hangulat megteremtésével sikerült is, ám bizonyos részletek nem kerültek kifejtésre, ami szerintem szükséges lett volna, ám az hosszabb játékidőt igényelt volna. Mondjuk egy hat-nyolc részes minisorozatot el tudtam volna képzelni, ott jobban ki lehetett volna fejteni a kimaradt részleteket. De minden negatívum ellenére nagyon jó volt a film, nagyon örülök, hogy elkészült, főleg azt az együttműködést dicsérem, aminek révén ez az alkotás létrejöhetett.